1986. június 2., Mexikó. Valerij Lobanovszkij néhány napja járt a magyar csapat edzőtáborában, és elképedve tapasztalta, a srácok délben jelentkeznek edzésre. Eleinte hüledezett, majd rákérdezett: a meccsek is délben lesznek, jó felkészülni rá - hangzott a válasz. Lobanoviszkij mester elképedt, és egy kósza sportbaráti próbálkozásból még szólt, ez hülyeség, ki fogtok pukkanni a vébé kezdetére.

Ilyen és hasonló legendák övezik az Irapuatoban lejátszott Szovjetúnió-Magyarország (6-0) mérkőzést, és akkor még hol vagyunk Toma Árpádtól, vagy a Bécs felé menet buszra pattanó Ivanicstól? Akkor bizony a csúcson, vagy legalábbis egy lokális maximum közelében voltunk.

Posztunkban kísérletet teszünk végigmenni az azóta eltelt 25 év történésein, szigorúan szabadon - és saját céljainkra - kezelve a kronologikus rendet. Vajon tényleg annyira szar lenne minden, mint aminek látszik?

szólj hozzá: Szovjet-magyar 6-0

1985. Remek éve a magyar labdarúgásnak. A Videoton döntőig menetel az UEFA-kupában, bajnok a válogatott gerincét adó Honvéd, sima kijutás Mexikóba, Mezey az év szövetségi kapitánya, előkelő hely a FIFA világranglistáján. Mindenki bizakodó, Nyilasi ugyan még aktív, de Détáriba már belelátjuk a következő Maradonát, Puskást.

1986. Brazileverés a Népstadionban, kísérleti módszerek a válogatottnál, szakma, a Vasas utolsó hazai trófeája, tovább erősödő bizakodás, újra bajnok a Honvéd. Mexikóba is megyünk, világbajnokok leszünk.

1987. Csernobil már csak a svédeket izgatja, nekünk nagyobb a gondunk. Lebőgtünk cefetül. Mit lehet itt tenni? Álljunk be védekezni 0-3-nál félidőben? Játszunk a legjobb csoportharmadikra? Egy évvel a 0-6 után romokban a néhány hónapja még a régi sikerek lehetőségét felvillantó generáció - és az egész magyar futball.

1988. Bundabotrány, vezetőváltások, velejétől rohad az egész. Miért csak most derült ki, hogy működésképtelen az egész modell? A Honvéd még sorozhat? Feltűnik Illés Béla és Pisont Pista, előrevetítődik egy szomorúbb jövő.

1989. Rendszerváltás, és módszerváltás a futballban. Buknak a régi reflexek, nincs többé közös vadászat és fű alatt átigazolt Kardos Józsi. Lipcsei Kazincbarcikáról a Fradiba kerül.

1990. Összedőlt. Ki fogja fizetni, mi lesz veletek Volán, Vasas, Csepel? Tatabányán nincsen bánya, Pécsett dettó, Siófokon egyre furábban hangzik a névben: Olajbányász.

1991. Vállalkozzunk. Kispesten kft. és belga (balga) befektető. Hol van még a Kordax, a Celladam, vagy Darko Canadic? Mezey visszatér és villant, először magyar bajnok. Elkezdődött a kilencvenes évek.

1992. Erősödik a Vác, vajon elég egy Nagy Tibi, egy Csank és a Samsung pénze a bajnoksághoz? Hamarosan megtudjuk, ahogy azt is, mire viszi a semmiből érkező BVSC.

1993. Szponzor szponzor hátán. Fordan, Milos, Novabau, MÁVTRANSSPED, LinAir, s.Oliver, TIG - és még ki tudja kik a nevekben, korai Pa-Dö-Dő albumborítót idéző mennyiségű felvarró a mezeken.

1994. Kinyílt a piac, jöhet mindenki csőstül. Sirinbekov, Warzycha, Christiansen még minőség, de azóta megtanultuk Paripovicsok, Arnautok, Mano-Manok nevét is. Mind közül kimagaslik talán a debreceni Thierry és a fradista Alex Monken. Nevüket még a kispesti, francia-marokkói Tangara is csak félve ejti ki.

1995. Beérik egy újabb reményteljes generáció. Egressy, Dombi, Bárányos, Sándor Tamás, Dárdai, Lisztes, Sáfár, Szűcs, Dragóner, Mátyus máig meghatározza az itthoni minőséget.

1996. Utoljára valahol. Atlantába is megyünk, olimpiát mi nyerünk? Nem, de sokáig pariban vagyunk a brazikokkal egy Madar fejesgóllal. Ez egyre vadabb.

1997. Na, akkor még egy kísérlet. Tripla mandineres begagyizott góllal jó az iksz Helsinkiben, hogy jöjjenek a jugók és az ország utolsó leheletével megmutassák, jár nekünk egy hat közte úgy tízévente. Sokadszor hangzik el a generációváltás ötlete.

1998. Ahogy zuhanunk a beláthatatlan mélység felé a pályán, úgy kapunk össze egyre inkább a lelátón. Verekedések, kockakő, rendőrlovak. Szerencsére mára elfogytunk, így menve elébe a nagyobb problémáknak.

1999. Ha nincs néző, és nincs futball, akkor legalább létesítmény legyen. Építsünk állami pénzen szép stadionokat a megszűnő vagy vegetáló csapatoknak. A prototípus újpesti legalább olykor-olykor befogadja a válogatottat, miközben Dunaújvárosban és Sopronban megszűnt a futball. A beléptetőrendszert fel, majd leszereljük, hogy néhány évnyi porosodás után szinte anyagárban adjuk el Szlovákiába autópálya-fizetőkapunak.

2000. Nincsen bajnokság outsider nélkül. A Stadlert eleinte még komolyan lehetett venni, de mit kezdjünk egy Tiszakécskével, amatőr Váccal, télen telephelyet váltó Gázszerrel, egy III. kerülettel, vagy az idény közben megszűnő dorozsmai Szegeddel?

2001. Hogy mit? Hát outsiderből lesz a legjobb tekergő. A Kerület megy Csepelre, hogy végül Tatabányára költözve, kítúrja onnan a későbbi Haladásból lett Pápát. Az MTK-fiókcsapat Bodajk Siófokból lesz balatoni Diósgyőr, miközben az emeleten edz a másik DVTK. Bükből Kecskemét, Kecskemétből Vasas, Vasasból meg majd Nyíregyháza? A lényeg, hogy a REAC Sopronban fogadja a bajnokavatóra készülő MTK-t.

2002. Mindent megpróbáltunk már, jöjjön akkor az utánpótlás. Viszont ha fiatalok, akkor csináljuk profi módon. Kell egy kirakatcsapat, ahová majd fel lehet nőni, és kell egy biztos kezű manager, aki majd pénzt csinál belőlük folyamatosan. Érik szőlő, hajlanak Liverpoolba, Interbe, de hiába telnek az évek, válogatott csak akkor lesz valaki, ha Várhidinek hívják a szövetségi kapitányt, és ilyen szerencsére nagyon ritkán van.

2003. Nincs klubfoci? Akkor csináljunk fogyasztható válogatottat! Jön a német csúcstartó, verjük is őket meg a skótokat, de amint tétre megy, Huszti már az elején kiszórja magát és mi visszakerülünk oda, ahová tartozunk - az utolsó kalapok egyikébe.

2004. Nem jó mégsem a külföldi, legyen inkább magyar. Aztán az sem jó, legyen újra külföldi, de ezúttal hollandus, mert az a játék közel áll hozzánk. Van Buuren kolega nevét azóta is félve röhögik szakmaibb berkekben. Most újra magyar.

2005. Végre van akit külföldre visznek. Nem játszatunk kispadról! - miközben tudjuk jól, Márton személyében játszattunk már klubnélkülieket is. A kapitányi székfoglaló és a valóság végleg elválik egymástól.

2006. Melyik kiutat nem próbáltuk még? A szabványosítást! Feltaláljuk/átültetjük a klublicenszt, aminek következtében először másodosztályú a zászlóshajó Ferencváros. Fradi nélkül nincs magyar futball. Ahogy látjuk, Fradival sem, tehát a korábban talált összefüggés mégis téves volt?

2007. Hoppá, az átszervezősdit majdnem kihagytuk! Előbb legyen 18, majd 12, hogy annak bukása (sic!) után visszaálljunk a megszokott 16-ra. Az NB2 legyen NB1b, vagy inkább egycsoportos, esetleg mégis kettő, de a feljutó és a kieső az még véletlenül se a pályán dőljön el. Lent marad a Gyirmót, bent marad a debreceni BKV.

2008. Ha nem megy máshogy: ígérjünk nagyot! Pályafűtést, évi ezressel növekvő nézőátlagot, stadiont Debrecennek és a nemzetnek, rendet, fegyelmet, törvényességet. Csak időpontokat ne, hiszen a vasárnap fél 6-ra kiírt meccsek rendszerest kezdődnek pénteken ötkor, vagyis jó letáborozni a stadion elé már csütörtökön, ha tudjuk, hogy hétvégén otthon játszik a csapatunk. Legalább a hétvége fix. Még.

2009. Pedig milyen jó, és polgári ötletek merültek fel néhány éve. Biztos ott buktuk el a feltámadást. Mégis össze kellett volna vonni az MTK-t és az Újpestet, felszántai a Bozsikot és bevetni utánpótlásközponttal, tovább erőltetni a vas és acél országát, megmentve a Dunaferrt - és Molnár Zoli pályafutását. Tényleg ez az irány?

2010. Változnak a dolgok, semmi nem a régi, csak az állomáson a hot-dog. Annyi generációváltás volt, hogy még mindig ugyanazok az arcok nyilatkoznak a tévében, rotálódnak a kispadokon, játszanak balhátvédet vidéki középcsapatoknál. Egyedül Laczkó Mihály és Kovács Attila tűnt el a süllyesztőben, de akiért nem kár, azért nem kár.

2011. Eltelt huszonöt év, és még mindig nem tudjuk: azon a kurva dióstésztán múlott volna minden, amit a srácok Mexikóban kaptak zónaebédként?